2015. év madara a Búbos Banka

A Búbos Banka

Spanyolországtól Kínáig Eurázsia mérsékelt és mediterrán zónájában, Dél- és Délkelet-Ázsia egészén, Afrika jelentős részén és az Arab-félszigeten is költ. A faj Európa legtöbb országában fészkel. Kontinensünkön a legészakibb állományok Észtország és Oroszország Balti-tengeri partvidékén költenek. Magyarországon a zárt erdők kivételével országosan elterjedt, jelentős részben kultúrakövető madár.

Állomány

Hatalmas elterjedési területe közel 30 millió négyzetkilométer, világállománya 5 millió egyedre becsülhető. Hazai fészkelő állománya 10.000–17.000 párra tehető, és az MME évente megismételt országos Mindennapi Madaraink Monitoringja felmérések adatai alapján az ezredfordulót követően enyhén csökkenő képet mutat.

Élőhely, táplálkozás

Eredeti élőhelyét a fákkal, facsoportokkal tarkított sík és dombvidéki nyílt területek jelentették, de jól alkalmazkodott a legeltetés, földművelés által átalakított kultúrtájhoz, beleértve a tanyasi, falusi környezetet és a városokat is, ahol táplálkozó- és fészkelőhelyet egyaránt talál. A talajon keresgélve, a rövid füvű gyepet, a háztáji veteményesek és (elsősorban vonulásban) a szántók laza talaját szondázva vadászik főként férgekből, rovarokból és rovarlárvákból, kisebb részt apró gerincesekből, gyíkokból és kisrágcsálókból álló táplálékára. Hosszú, hajlott csőre ideális eszköz a homokos és a mezőgazdasági területek, konyhakertek puha talajának, a mezei tücsök és lótücsök („lótetű”) járatainak szondázására, ezért ez a két termetes rovarfaj előkelő helyet foglal el a zsákmánylistáján.

Veszélyeztető tényezők

A mezőgazdasági területekhez kötődő madárfajokhoz hasonlóan a búbos bankát is elsősorban a hagyományost felváltó nagyüzemi agrárium tájátalakító hatása és a rovarlőszerek használata fenyegeti. A legelőállat-állomány csökkenése és a tanyavilág elnéptelenedése, a beerdősülés miatt csökken a számára kedvező rövid füvű gyepes élőhelyek, legelők területe. Urbanizálódó (emberkövető) madárként új keletű problémát jelent számára is a régi, elavult, gyakran szigetelés nélküli épületek felújítása ami a potenciális fészkelő helyek jelentős részét megszünteti. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb a versengés a harkályok vájta természetes faodúkért, ahol a lakott területeken fő vetélytársa a seregély.

Hosszú távú, a Szaharától délre vonuló fajként további veszélyt jelent számára is a Mediterráneumot és az arab világot érintő mértéktelen és értelmetlen vadászat, illetve mind gyakrabban tizedelik az úton lévő állományokat a klímaváltozás okozta időjárási szélsőségek (az évszakhoz képest szokatlan és hosszan tartó meteorológiai körülmények – hideg és esős vagy épp ellenkezőleg, aszályos hetek, hónapok). Ezeknek a hatásoknak tudható be, hogy állománya kontinensünkön és hazánkban is enyhén csökken. Ugyanakkor alkalmazkodóképességének köszönhetően ez a megfogyatkozás jóval kisebb mértékű, mint a legtöbb agrár-élőhelyen fészkelő és hosszú távú vonuló madáré.

Tavaszi érkezés

Az új generációért folytatott küzdelem gyakorlatilag már Afrikában, a telelőterületeken megkezdődik. A hazai költőállomány madarai ugyanis nem csak úgy eltöltik ott lent délen az időt. A legtöbb faj részben vagy teljesen a telelés hónapjai alatt cseréli le az előző évadban elkopott tollazatot, és ez az időzítés azt is lehetővé teszi, hogy a dísztollak, a búbok és színek a hazaérkezéskor, az udvarlási ceremóniára tökéletes állapotban legyenek. Hasonlóan fontos, hogy a madarak a lehető legjobb kondícióban érkezzenek meg a költőterületre, ahol több hónapig tartó megerőltető időszak következik számukra. Többnyire a hímek érkeznek először, hiszen rájuk hárul a fészkelő hely-foglalás nehéz feladata, és aki előbb érkezik, az a legjobb minőségű területekből választhat.

Fészkelő hely

Annak egyik oka, hogy a faj remekül ki tudja használni az ember közelségét az, hogy a búbos banka az egyik legváltozatosabb fészkelő hely-választású madár. A madarakat egy kicsit jobban ismerők számára ez úgy is leírható, mintha fészkelés tekintetében egyetlen madárban ötvöződne a széncinege és a házi rozsdafarkú amúgy is rendkívüli alkalmazkodóképessége. Fák és harkályodúk hiányában ugyanis szinte bármilyen üregben: kő- és farakásban, partfalban, tetőcserepek alatt a tetőszerkezetben, járműroncsban képes költeni, akár a talajon vagy ennek közelében is.

Különösen az alacsonyabban levő, a szőrmés ragadozóknak jobban kitett természetes és mesterséges fészkelő helyeken kap szerepet a nagyobb fiókák védekező viselkedése, amik híg, bűzös ürüléküket fröcskölik a betolakodó felé. Innen ered egyik sokatmondó népi neve – a fostos bugybóka is.

Költés

Fészket nem épít, 5-8 tojását (naponta egyet-egyet) egy esőtől védett üreg aljára rakja. A kotlási időszak túlnyomórészt május első felében kezdődik. Annak érdekében, hogy a fiókák közel azonos időben keljenek ki, a tojó a mintegy 18 napig tartó kotlást az utolsó tojások lerakásakor kezdi. Ez alatt a tojó csak rövid időre hagyja el a költőüreget. Vadásznia nem kell, mivel a hím folyamatosan hordja számára a táplálékot. A tojások kikelését követő napokban a tojó továbbra is a fészekben marad, melengeti a csupasz fiókákat, átveszi a hímtől a táplálékot és egyesével eteti a fiatalokat. Később, amint a gyorsan cseperedő fészekalj étvágya jelentősen megnő, a tojó is csatlakozik párjához és ketten hordják az élelmet. A fiókák három-négy hetesen válnak röpképessé, szüleik az üreg elhagyását követően még néhány napig a szabadban is etetik őket. Évente akár kétszer is költhet. Forrás: Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület