Vadászkutya…. a Magyar VIZSLA I.

Vadászkutyának azon kutyákat nevezzük, amelyek az embernek a vadászatban segítkeznek. Az idők folyamán nagyon sok fajtájuk alakult ki, osztályozásuk általában az alapján történik, hogy milyen feladatra használatosak a vadászatok alatt. Az emberiség legelső háziállata a kutya volt, háziasítása, paleozoológiai adatok alapján, kb. 100 ezer évvel ezelőtt kezdődött a modern ember megjelenésével egy időben.

Ekkor azonban még csak az ember mellé szegődött farkasokról beszélhetünk. A farkasok minden bizonnyal azért kezdtek ólálkodni az emberi közösségek körül, mert rendszeresen eltakarították a lakomák maradékát. Hamarosan az ember észrevette, hogy a farkas-kutyák hatékonyabb érzékszerveik, gyorsaságuk, valamint ügyességük révén kiválóan alkalmazhatóak, nemcsak mint őrzővédők, de mint vadásztársak is. Ennek szellemében folyamatosan elmélyült az ember és kutya közti kapcsolat. Megkezdődött a céltudatos szelekció és a tenyésztés is. Az ember a kutyát fokozatosan „eszközévé" tette, az ősi ösztöneit korlátok közé szorította és a mai napig is ezt teszi.

Az idő múlásával fokozatosan a vadászat célja is kezdett megváltozni, így nemcsak a létfenntartás eszköze volt, hanem egyre inkább a kultúrája részévé vált. A középkorhoz köthető a különböző fajta vadászkutyák tenyésztése annak függvényébe, hogy milyen vadra és milyen vadászati módokkal kívántak vadászni. Megjelentek hát a szemmel (vizuálisan) és orral (szimat alapján) vadászó fajták. Kitenyésztették a rejtőző vad felkutatására a kajtató ebeket, hajtó ebeket, valamint a sebzett vad keresésére használható fajtákat, a vérebeket.

Ugyanakkor a kopókkal (hajtó ebek) párhuzamosan kialakult az agár, az agarászat. A lőfegyver vadászatban történő alkalmazása döntően hatott olyan ebek kitenyésztésére, amelyek messziről képesek jelezni a vad jelenlétét, a vadat nem űzik, hanem bevárják a vadászt, aki felrebbenti vagy kiugrasztja a rejtőző szárnyas vagy szőrmés állatokat. Ezzel megalakultak a vizslák. Általában apróvad vadászatára használt középtermetű kutyák. A vadászok (és a vizslások) szerint, ha az egész vadászkutya kipusztulna, a vizslák kivételével, ezek a kutyák képesek lennének az összes kutya feladatainak az ellátására is.

A vizslák a vadászkutya kiképzés iskolapéldái. Intelligens, engedelmes, ragaszkodó és kiegyensúlyozott kutyák, kitűnő szimattal rendelkeznek. Mozgásigényük hatalmas. A vizslák között megkülönböztetünk kontinentális és angol vizslákat. Szerepük is eszerint alakul a vadászatokon. Az angol vizslák kitűnő szimatuk révén megkeresik az elrejtőzött vadat, majd jellegzetes pózban maradva, vadmegállásnak nevezik, megmutatja a rejtőzködő vad helyét a vadásznak. A vadász felrebbenti vagy felugratja, majd következik a lövés. A klasszikus angol vizslázásnál a kutya szerepe ezzel véget is ért. A kontinentális vizslák ugyanezt csinálják, de szerepük a lövéssel nem ér véget. Parancsra megkeresik a meglőtt vadat, vízen vagy szárazon, és gazdájukhoz viszik (aportirozás). Szerepkörük még ennél is tágabb, mert használatosak sebzett nagyvad után keresésére (friss nyomon), amikor feladatuk ennek megtalálása és a kimúlt vad jelzése („dermedtre csaholás”), vagy a még nem kimúlt vad megállítása („állóra csaholás”). Ezen faladataik miatt nevezik még a kontinentális vizslákat mindenes, vagyis univerzális vizsláknak is. Tevékenységük egyik legfontosabb pillanata az úgynevezett „vadmegállás”. Erre azért van szükség, mert az amúgy elég nagy távolságra is dolgozó kutya, anélkül felrebbentené vagy elzavarná a vadat mielőtt a vadász lövéshez jutna.

A Magyar vizsla története

Régi magyar vadászkutya, amely több fajta keresztezéséből alakult ki. Már honfoglaló őseink mellett, akik szenvedélyes vadászok voltak, feltűnt egy vadászkutya, amely követte őket a vándorlások során a Kárpát-medencébe. Sárga, esetleg barna színű, néha foltos volt, s a vadászat minden mozzanatánál segítségére volt a vadásznak. Ez a mára kihalt kopó volt a mai magyar vizsla őse. Legkorábbi ábrázolása a 1100 és 1120 között készült Codex Albensisben található, de a Képes krónikában is felbukkan a „kajtárkodó kopó” képe. Hunor és Magyar találkozása a csodaszarvassal című képen négy jól felismerhető vizsla látható. A vizsla említésével nemeseink levelezésében is gyakran találkozhatunk. A magyar nyelvben a vizsla szót, valószínűleg a vigy, vizs, vis alakból képezték, melynek jelentése vigyáz vagy vizslat.

A török hódoltság korában megjelent hazánkban a törökök sárga vadászkutyája a sloughi, amely kereszteződött az itt élő vadászkutyákkal és kialakult vizslánk alaptípusa. Az 1731-ből származó adat szerint a trencséni Zay család kezdett először foglalkozni a tenyésztésével, és valószínű, hogy egy Angliából származó spanyol vizslát is bevontak a tenyésztésbe. Ekkor még a vizsla gesztenyebarna színben vagy fehér jegyekkel is létezett. A 19. század végén megritkult az állomány, ekkor vonták be a tenyésztésbe a pointert és a német rövidszőrű vizslát.

1920-ban megkezdték a fajta törzskönyvezését, 1928-ban elkészült a fajtaleírás (standard), és 1935-ben az FCI bejegyezte a hivatalosan elismert fajták közé. A második világháború után a veszteségeket pótlandó a gödöllői tenyésztelepen indult újra a tenyésztése. Ma már nem tartozik a veszélyeztetett fajták közé, hiszen a világon az egyik legismertebb magyarfajta, amelynek jelentős állományai vannak Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban.

Tiszta vérűként viszonylag rövid ideje, mintegy 80 éve tenyésztik. Forrás: wikipedia